Alesha Dixon - The Entertainer

Előadó: Alesha Dixon
Album: The Entertainer
Megjelenés: 2010.11.16.
Műfaj: pop, dance-pop, R&B

01. Baddest Chick
02. Radio
03. Every Part of Me (feat. Jay Sean)
04. Take Control (with Roll Deep)
05. Drummer Boy
06. Entertainer
07. Colour
08. On Top
09. Tug of War
10. La La La
11. Cool With Me
12. Radio (Klass Remix Edit)

Alesha Dixon az egykori angol R&B csapat, a Mis-Teeq ügyeletes rappereként bukkant fel először. 2005-ös szétválásuk után csak Alesha próbált egyedül is megállni a zeneiparban saját lábán. Szerződésjutáshoz azonban tévés karrierje is sokban hozzájárult. Dixon táncosként és modellként is dolgozik/dolgozott. 2009 szeptemberétől a Strictly Come Dancing, angol táncműsor hetedik szériájának zsűri tagja is. Előző lemeze, a The Alesha Show, hazájában eljutott a platinaminősítésig is. Ezt követte tavaly novemberben a harmadik szóló lemez, a The Entertainer.

Azt én is csak megerősíteni tudom, hogy az új lemez eltér az előzőtől. Amit most kaptunk az az aranyközépút a pop és az R&B között. A dalokból lehetett volna R&B dalokat is faragni, de valószínűleg félve, hogy az kisebb közönséget vonzana, helyette olyan dalokat csináltak, amik inkább hasonlítanak a tömegek által kedvelt, könnyen emészthető pop muzsikákra.

Az előző album sikerességéből is következtetve, az énekesnőnek meg van a saját közönsége Nagy-Britanniában. Ez az album Amerikában is megjelent, de semmiféle visszajelzéssel sem találkoztam. Én naivnak tartom a brit pop előadókat, amikor megpróbálnak az amerikai piacra betörni. Már a próbálkozás előtt meglehet jósolni, hogy fölösleges erőfeszítés, hiába az urbánosított angol pop nóták, extra kiadások. Nem feltétlenül a zenéjükkel van a gond (habár túlnyomó többségükről csak úgy üvölt, hogy brit pop), a nem megfelelő reklámmal van a gond. Aki elképesztően jó munkaerőt talált erre a célra az Jessie J kiadója volt. A semmiből, egyik napról a másikra magukat függetlennek tartó blogok ajnározták a magasba. A VEVO sem csupán jó indulatból kezdte reklámozni. És hát persze, hogy már várják az albumát az USA-ban is. Igazából tök mindegy mit akarsz eladni, ha sokat mutogatod az embereknek azzal az üzenettel, hogy ezt kell most szeretni, annak nagy befolyása lesz rájuk. Az akut módon fellépő Jessie J jelenség szúrja a szememet, de ideje visszatérnem a témámhoz.

Az gond, hogy valójában néhány mondatban el tudnám intézni ennek az albumnak a jellemzését? Bennem nem sejtet jót. Az album egyhangú a folytonosan ismétlődő középtempójú pop-r&b dalaival. Nem történik hangulatváltás sem. Nincsenek kiemelkedő vagy háttérbe szoruló dalok. Érdekes, hogy létezik olyan album, amire az utóbbi ráolvasható, de ez az album tényleg ilyen. Nem csodálkozom, hogy a hivatásos kritikusok nagy általánosságban nem mertek az albumról egyértelmű rosszat írni, mert sokan találhatják ezeket a dalokat szórakoztatónak. Nincs velük nagy gond, ha a választott műfaj felett bólintunk egyet. Dallamos, a mai közízlést kielégítő pop dalok vannak rajta.

Ha választanom kéne, talán nekem a "Baddest Chick" jön be leginkább.

Véleményem szerint a "Radio" című dalt Beyoncé "Radio" című dala ihlette. A szöveg lényegében szinte ugyanarról szól és az alapok is hasonlítanak egymásra, a címéről ne is beszéljünk.(lol) Legalább a klip ne emlékeztetne annyira a szintén korábbi "Love The Way You Lie"-ra (Eminem feat. Rihanna). Nem minthogyha nem lenne jó a klip, vagy a dal, csak eredetinek nem mondató egyik sem.

Az "Every Little Part Of Me"-ben tetszik a dance-zenei betét. Habár a klip feldobja, a nagy durranás elmarad. Olyan amerikaiasan kezdődik a videó, de a számból pont az az, ami hiányzik. A refrén túl visszafogott marad, ahogy az a brit poptól elvárható.

A "Take Control" megint egy kis dance hangzással kecsegtet, de a dalon alig lendítő rapcsapat is általánosítja a dalt.

A "Drummer Boy" azért érdemli ki jobban a tiszteletemet, mert ez az egyetlen dal, amely arról tanúskodik, hogy az előadó kész volt kockázatot vállalni a siker érdekében. Habár ez nem jött be, úgy gondolom ha próbálkozást nem adta volna fel, hamarosan megtalálná a - csúnyán fogalmazva - saját érdekességét, ami szélesebb rétegeket is leköthetne.

Át kell lépnem azon, hogy a "The Entertainer"-be belevágott nevetés borzalmasan idegesítő. Cukormentes pop dal, ahogy társai a lemezről. A "Colour" sem visz színt a sorba.

A "Thug Of War" felépítése már régóta ismert. Az "On Top" című dalt hallgatva az jut eszembe, hogy ez akár egy Britney Spears dal is lehetne, 2008-2009-ból. A "La La La" alatt pattog a dob, de ezen is érzem a sablon ízét.

A "Cool With Me" dallama, mintha Leona Lewis "Better In Time" című dalában hallható dallamnak egy felturbózott változata lenne. Alesha hangja őszintének tűnik, de a refrén itt is túl cukormentesre sikerült.

Az album nem eredeti. Élvezhető, de felejthető. Sajnos még Alesha hangja sem túl változatos a lemezen. Az előző albuma sokkal színesebb, érdekesebb volt.

A The Independent újságírója 5 csillagból csupán egyet adott az albumra. Tőlem közepest kap, mert rossznak se mondanám, de meggyőzőnek sem.

5/10 SO-SO


Hivatkozások: wikipedia